mi ez?F.A.Q.

Andreas Laun: Milyen terápia gyógyíthatja meg Egyházunk sebeit?

Laun püspök Aki a szakadék szélén áll, annak nincs tovább előrefelé, csak hátra. Milyen szakadék előtt állunk? Mikortól vettünk rossz irányt és hová kell visszatérnünk? Andreas Laun püspök iránymutató gondolatai nem receptet adnak, hanem arra ösztönöznek, hogy vállaljuk azt a gyökeres fordulatot, amit az Isten útján járó embernek mindig meg kell tennie. A Magyar Kurír Andreas Laun Milyen terápia gyógyíthatja meg az egyház sebeit? című írását foglalta össze.

Diagnózis

Andreas Laun a Milyen terápia gyógyíthatja meg az Egyház sebeit? kérdésére keresi a választ a jelen helyzet felvázolásával és az ezt előidéző okok elemzésével. Diagnózisa nyomán fájó sebek tárulnak fel: mind az ezer éves múltú rendeknek, mind a nagy lendülettel alapított fiatal kongregációknak azzal kell szembenézniük, hogy történelmi falaikat nem tudják élettel megtölteni, és azok az emberek, akik fiatal korukban magas eszmények mellett köteleződtek el, azután pedig életükben számtalan áldozatot hoztak érte, ma már csak azon tűnődhetnek: ki lesz az utolsó, aki majd „lekapcsolja a villanyt." Az Isten hívását meghalló fiatalok nem vallásos „öregotthonba" szeretnének belépni, ahol kortársak nélkül kell élniük, és ahol az „első szerelem", az Isten utáni vágy és a személyes kiteljesedés helyett a kiüresedés veszélyének vannak kitéve.

A rendi élet alapszabályai ma is képesek lennének azt nyújtani, amire az elköteleződő fiatalok vágynának, de látva az adott körülményeket, sokuk szándéka elbizonytalanodik - mutat rá a püspök, majd hangsúlyozza, hogy a szerzetesi közösségek lényegét nemcsak eredeti karizmájuk, spiritualitásuk, szabályzatuk jelenti, hanem a megélt karizma, a megélt spiritualitás, a megélt szabályzat. A lényeg abban állna, hogy egy közösség törekvése a rendi eszmények megélésére minél láthatóbbá váljék: ez lehetne vonzó a hivatást keresők számára, de ma a rendek többnyire éppen ezt a közösséget nem tudják nyújtani - írja Andreas Laun. 

Okok

Az oknyomozásban Laun püspök az „európai 1968" és a II. Vatikáni Zsinat nyomán elindult hatások elemzéséből indul ki. Értékelésében a két folyamatot összekapcsolva rámutat: mindkét tényező hatása máig meghatározóan alakítja társadalmunk és Egyházunk életét.

A hatalmas érzelmeket, végletekig polarizált véleményeket kiváltó '68 értékelésekor a püspök azt vallja: a 68-as nemzedék számos tagja - anélkül, hogy tudatosította volna -, olyan spirituális mérgezést szenvedett el, ami ma is fertőzi a gondolkodását.

Az 1968 elindította változás összekapcsolódik az akkor megtartott zsinattal, mely egyfelől számos pozitívumot adott és ad ma is az Egyháznak, másfelől azonban nagy félreértések forrásai - állapítja meg Andreas Laun.

Értékelésében a püspök ezt írja: A II. Vatikánum által hozott lelkesedésben sokan saját gondolataikat vélték felismerni abban, amit a Zsinat mondani akart, noha azok a dokumentumokban egyáltalán nem úgy szerepeltek.  Reformokat kezdeményeztek, megnyíltak  bizonyos „modern elképezések" előtt, melyek minőségét, jogosságát kritikus voltuk látszott hitelesíteni. Mindenki „kritikus és modern" kívánt lenni, különösen a fiatalok. Nem csoda, ha a szerzetesi élet bizonyos szabályai, de az Egyház néhány tanítása is értetlenségbe ütközött abban a közszellemben, amelynek fő üzenete a „továbblépés" volt. Ma már látjuk az eredményt: hívek és klerikusok sokasága is elbizonytalanodott: mit is kell hinniük, és van-e valaki, akinek mind a cselekedetekben, mind a hittartalom terén engedelmeskedniük kell. Az engedelmességet ilyenformán összekeverik az éretlenséggel, erénynek tekintik a toleranciát, melyre hivatkozva bárki véleményt formálhat a hitoktatás, a teológia, a prédikáció vagy az egyházi média területein. Még befolyásos körökben is ódivatúnak és „extrém konzervatívnak" számít, ha valaki hitének, meggyőződésének szenteli életét, vagy ettől indíttatva választ szerzetesi, papi hivatást. A tanítás igazsága, sőt maga a dogma szitokszónak számít, míg mai eretnekségeket „dogmatikusan" védelmeznek, ezek kritikusait pedig egyenesen kiközösítik. Ennek a gondolkodásnak, sajátos vakságnak áldozatul esnek az Egyház olyan tanításai, amiket még röviddel ezelőtt is abszolútnak tekintettünk.

Laun püspök azonban óva int attól, hogy mindent rossznak tekintsünk, amit az 1968-as európai mozgalom vetett fel. Néhány dolog azonban korrekcióra szorul - hangsúlyozza a püspök a megoldás szándékával.

Terápia

„Nem a hamut, hanem a parazsat kell őriznünk, és gondoskodnuk kell arról, hogy újra fellángoljon a tűz. Isten kegyelmével és megélt új evangelizációval tudunk valódi megújulást teremteni" - fogalmaz Andreas Laun. Szükségszerű, hogy az Egyház „együtt haladjon" az idővel, és a mában hirdesse az evangéliumot. Ha diagnózist állítunk fel és sebekről beszélünk, akkor annak célja a gyógyító terápia megtalálása. A püspök ugyanakkor nem receptet ad, hanem elgondolkodásra ösztönöz. Arra biztat: nézzünk körül a világban, hasonlítsunk össze sikeres és eredménytelen próbálkozásokat, azután pedig tegyük meg ugyanezt az Egyházban. Számos nagyon jó példát látunk: virágzó kolostorokat találunk akár csak néhány kilométerre olyanoktól, ahol már a kihalás veszélye fenyeget. Az összehasonlításból levonható következtetések elindíthatnak a megoldás felé. Andreas Laun egy konkrét példa bemutatásával keresi a cikk alapkérdésére adandó választ.

Az osztrák Heiligenkreuz, a gazdag élettel, nagy szerzetesközösséggel, számos hivatással rendelkező ciszterci közösség apátját kérdezték néhány évvel ezelőtt: hogyan csinálják? Ő ezt a rövid választ adta: „Együtt mondjuk a zsolozsmát, engedelmeskedünk a pápának és viseljük a habitust." Erre a kihalás rémével küzdő fiatalabb alapítású kongregáció elöljárója gyorsan adta a választ: „Ennyire nem egyszerű." „Talán mégis, legalább meg lehetne próbálni." - kérte az elöljárót Laun püspök, és ajánlotta, nézze meg közelebbről Heiligenkreuz életét.

A ciszterci apátság nagyon gazdag és „fiatalos" kínálata a lelkigyakorlatoktól a művészeti programokon át az intenzív sportéletig terjed. Mindezt azonban közösségként, Istent a középpontba helyezve teszik. Heiligenkreuz nem egyházkritikai szeminárium, nem a mindent jobban tudók fóruma, nem wellness vagy kalandjáték jámbor cukormázzal bevonva - hívja fel a figyelmet a püspök.

Laun püspök azonban elismeri: mindez nem egyszerű, nem is könnyű. Elengedhetetlenül igényli ugyanis, hogy az érintettek gyökeres fordulatot vegyenek életükben, ahogy ezt minden ember tudja, aki Istennel akarja járni útját. A kolostorok élettel való megtöltése gondolkodásunk megváltoztatását követeli - hangsúlyozza a szerző. Majd kifejti: az út nem túlságosan „modern", gyakran a korszellem diktálta ideológiai egyvelegből álló egyéni meggyőzősédeseket kell alárendelni a hit és engedelmesség követelményének, „jól megérdemelt jogokat" kell feladni, amennyiben azok nem egyeztethetők össze Isten akaratával. Fiatal, igényes, Isten követésére vágyó emberek nem akarnak olyan közösséghez csatlakozni, amely „egy rakás vallásos individualistából" áll, akik a saját véleményüket hirdetik, akik önmegvalósítóan kizárólag a saját kibontakozásukon dolgoznak, és minden alkalommal hangoztatják, hogy a „pápa is csak egy ember".

A visszalépés vádjára válaszolva Andreas Laun rámutat: az a rend és az a struktúra, mely évszázadokon át hordozni tudott, szenteket adott, átvészelte a náci és a kommunista terrort, bizonyosan ma sem mondható elavultnak. Aki szakadékhoz ér, annak néhány lépést vissza kell lépnie ahhoz, hogy azután újra el tudjon indulni, mégpedig abba az irányba, amely az „első szerelem fellángolását" keresi, és így a megújulás esélyét teremti meg. Ez az út „szűk ösvény", nem „könnyű, nem laza, nem korszerű és politikailag nem korrekt", ahogy az evangélium éltre váltása sem az.

forrás: Magyar Kurír